Yerin Ha-val (Sophie Baek) egy interjút és egy fotósorozatot készített a Numéro Netherlands Magazin, amiben a Bridgerton 4. évadáról, a karakteréről és egyéb projektjeiről kérdezték:
Gratulálunk a Bridgertonhoz való csatlakozásodhoz. Milyen érzés, hogy te vagy az első kelet-ázsiai főszereplő a sorozat történetében?
Yerin Ha: Amikor az emberek ezt így mondják, mindig nagyon meghatódom, és valamiért nem így látom magam, vagy nem érzem úgy, hogy én lennék az „első” kelet-ázsiai főszereplő, pusztán azért, mert a „Bridgerton” a kezdetektől fogva egy olyan befogadó sorozat volt, ahol az előző évadokban színesbőrű és dél-ázsiai főszereplő volt, és sok más karakter is van. De ez valóban izgalmas, és nagyon hálás vagyok. Örülök, hogy ebben az évadban képviselhetem és több fényt vethetek a kelet-ázsiai közösségre, bár ezzel együtt nagy nyomás is jár. Az ember mindig biztos akar lenni abban, hogy a legjobb formáját hozza és jó munkát végez, mert tudom, hogy ez a történet milyen fontos sok ember számára, és hogy mit jelent. Igazi ajándék volt, de őszintén szólva nem kerülhettem volna abba a pozícióba, amiben ma vagyok, ha nem lett volna előttem az összes színesbőrű színész és színésznő, akik keményen küzdöttek azért, hogy változások történjenek az iparágban.
Rajongtál a sorozatért vagy Julia Quinn könyveiért, mielőtt csatlakoztál volna a szereplőkhöz, és mit jelent személyesen és szakmailag, hogy csatlakoztál ehhez a világsikerű sorozathoz?
YH: Már a csatlakozásom előtt is nagy rajongója voltam a sorozatnak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mit tett a sorozat, de a történetmesélés is olyan nagyszerű. Modernizálni, hogy több közönség érezze magát látva, mégis a Regency-korszakba helyezni és gyönyörű történeteket mesélni a szerelemről, ez egyfajta zsenialitás. Hogy őszinte legyek, mindig attól félek, hogy bármilyen sorozaton dolgozom, az lesz az utolsó és ki tudja, mikor jön a következő munka, mert sok mindent nem tudok befolyásolni. Úgyhogy személy szerint nagyon örültem, hogy több munkát kaptam, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek, vagyis színészkedhetek. Nyilván nagy bónusz, hogy ez történetesen a Bridgerton.
Szakmailag azonban még soha nem játszottam romantikus drámában, és őszintén szólva soha nem hittem, hogy egy ilyen sorozat női romantikus főszereplője lehetek, így mentálisan nagy kihívás, de a legpozitívabb módon. Kicsit ébresztő volt, mert volt egy kis, de gyakran hangos bizonytalan hang a fejemben, amely azt mondta, hogy bizonyos dolgok nem lehetségesek számomra a karrieremben. De ennek a szerepnek a megszerzése bebizonyította, hogy én is el tudom játszani és megérdemlem ezeket a szerepeket, és hogy továbbra is nagyot kell álmodni arról a munkáról, amit a jövőben szeretnék csinálni. Azt a gondolkodásmódot vallom, hogy a kényelemben maradással nem lehet fejlődni. De remélem, hogy ez csak egy hosszú karrier kezdete, mert ahogy anyukám szokta mondani, ez a karrier nem sprint, hanem maraton, és remélem, hogy ez egy ugródeszka lesz számomra, hogy továbbra is képes leszek történeteket mesélni az emberi tapasztalatokról.
A Netflixen a „The Survivors” sorozatban is láthatunk majd. Mi vonzott ebben a hangulatos tengerparti bűnügyi drámában?
YH: Azt hiszem, számomra az volt az egyik fő ok, hogy a szülőföldemen dolgozhattam, és egy ausztrál drámában játszhattam. Olyan vicces, hogy az elmúlt években ritkán volt alkalmam a saját akcentusommal játszani, és fontos volt számomra és a lelkemnek, hogy időnként hazajöjjek és kapcsolatba kerüljek a földdel, az emberekkel, akikkel együtt nőttem fel, és más ausztrál színészekkel együtt játszhassak és dolgozhassak.
A sorozat Tasmániában játszódik, amelynek olyan egyedi hangulata van. Hogyan játszik a helyszín szerepet a történetbe és a karakteredbe?
YH: Szeretném elismerni, hogy ez az őslakosok földje, így van valami varázslatos és erőteljes az ausztrál tájban. Tasmánia pedig rendkívüli módon gyönyörű. Bizonyos értelemben saját karaktere van. A helyszínnek nagy szerepe van a történetben, abban az értelemben, hogy megmutatja, milyen gyönyörű, ugyanakkor mennyire nem lehet alábecsülni és irányítani az anyatermészetet. Sugárzik belőle egyfajta energia, és bár ez egy krimi-dráma, ugyanakkor azt hiszem, ez egy olyan történet is, amely az otthonhoz való visszakapcsolódásról is szól. Az otthon, amely sokféle jelentéssel bír, kezdve attól a helytől kezdve, ahol felnőttél, egészen azokig az emberekig, akiket szeretsz.
Megosztanál velünk valamit a „The Survivors” -ben játszott szerepedtől, és arról, hogy mire számíthatunk a sorozatban?
YH: Egy olyan történetre számíthattok, amely azt vizsgálja, hogy a különböző emberek hogyan dolgozzák fel a gyászt, és hogy ez sokféleképpen megnyilvánulhat, némelyik belsőbb, némelyik kuszább, de nincs helyes vagy helytelen módja annak, hogy hogyan kezeljük azt. Az én karakterem, Mia a támasza Kierannak, aki soha nem tudta túltenni magát a bátyja halála utáni bűntudaton. De egy bizonyos eset után arra is rájön, hogy talán soha nem gyászolta meg megfelelően a saját legjobb barátját, Gabby halálát, és elkezdi összerakni a kirakós egyes darabjait.
Nemrégiben a Dűne: A prófécia című műsorban láthattunk, amely a Bene Gesserit rend eredetébe merül el. Milyen érzés volt belépni a Dűne-univerzumba?
YH: Olyan szerencsés voltam, hogy már több, de elég masszív univerzumban is megmártózhattam. A Dűne-univerzumot annyira szeretik és megtiszteltetésnek érzem, hogy a részese lehetek ennek. Annyira jó volt kibontani a Bene Gesserit nővérek eredetét, és ilyen tehetséges színésznőkkel együtt dolgozni. A jelmezek, a díszlet, a kellékek, az írás, minden olyan magas színvonalon készült, hogy igazán jól éreztem magam a projektben.
Számos műfajban dolgoztál már, a sci-fitől kezdve a korabeli drámákon át a krimikig. Van kedvenc műfajod, amiben dolgozol?
YH: Mindegyiknek megvannak a maga egyedi érdemei. A sci-fit hihetetlenül nehéznek találom, pusztán azért, mert a rengeteg kék képernyő használatával nagyon sok képzelőerőt kell bevetned, de ugyanakkor ez a szuper izgalmas és szórakoztató is. Nem könnyű feladat, de amikor látod, hogy a vizuális effektekkel összeáll az egész, az annyira kifizetődő. A krimiknek megvan a maguk furcsasága, és ha egy igazán jó forgatókönyvről van szó, akkor szórakoztató a nézőket állandóan találgatni hagyni és lázban tartani, amit imádok. De azt hiszem, ez azért van, mert a nap végén egy szerelmi történetről van szó, és az ilyenekért odavagyok.
Mivel Ausztráliában nőttél fel, hogyan befolyásolja a háttered a színészi munkához való hozzáállásodat?
YH: Az, hogy hol nősz fel, a kultúra, amihez hozzászoktál, a családod, a barátaid, akikkel körülveszed magad, mind hatással vannak rád, és összeolvadnak benned. Hogy őszinte legyek, soha nem gondoltam arra, hogy ez feltétlenül befolyásolja a színészi „hozzáállásomat”, de azt hiszem, ezek a dolgok inkább megalapoznak engem, mint személyiséget adnának. És ez önmagában véve szerintem hihetetlenül fontos, amikor az ember dolgozik, különösen akkor, ha sokszor utazik, távol az otthonától.
Hazatérni Ausztráliába, időt tölteni a barátokkal és a családdal, nevetni, ez olyan módon tölti meg a szívemet, amit szerintem nehéz leírni, és azt hiszem, hogy ez a tudat, hogy ez mindig ott lesz, a legfontosabb dolog a számomra, és ez tart épelméjűként, amikor egy projekten dolgozom.
Amikor nem a forgatáson vagy, vagy a színpadon állsz, hogyan töltöd a szabadnapjaidat?
YH: Nem fogok hazudni, nagyon introvertált vagyok és egy remete rák, így hacsak nem süt ki a nap, szeretek otthon maradni, feküdni, filmeket nézni vagy könyveket olvasni a szabadnapjaimon. Így töltődöm fel. De mivel Londonban vagyok, hihetetlenül sok színházi előadás van egyszerre- Nem mondhatnám, hogy ez otthon, Sydneyben ugyanez lenne. Szóval, én szeretek színházba is járni, amennyit csak tudok, és annyi művészeti kiállítást megnézni, amennyit csak tudok, de ez inkább terápiás dolog számomra, mivel folyamatosan szeretem magam művészettel körülvenni, bármilyen formában is van.
Ha visszatekintünk a Sydney-i Színházi társulatnál a „Lords of The Flies” című előadásodra, a mostani nagyszabású globális produkciókban való szereplésedig tartó utadra, mi az az álomszerep vagy projekt, amelyben szívesen részt vennél a jövőben?
YH: Ezt a kérdést mindig nagyon nehéznek találom, mert egy részem azt akarja mondani, hogy „Az álmom az, hogy addig dolgozzak, ameddig csak tudok”. Nem tudom, hogy van-e számomra álomszerep vagy projekt, és ki tudja, hogy ez még mindig egy sejt formájában létezik-e valakinek az agyában, és még meg sem íródott. Csak olyan történeteket szeretnék elmesélni, amelyekhez igazán kötődöm, vagy olyanokat, amelyek színészként hajtanak és kihívást jelentenek a számomra, és ez a szerep sokféle váratlan módon nézhet ki vagy jöhet, ami azt hiszem, meg fog lepni. Bár sok olyan rendező van, akivel álmomban együtt dolgoznék, az egyik ilyen Bong Joon Ho. Úgyhogy talán ez, ezt magamnak fogom megvalósítani.